A Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtárában nyolc modernista festőnő alkotásaiból nyílt kiállítás.
Nyolc modernista festőnő mutatkozott be a nagyközönségnek 1931-ben a Nemzeti Szalonban. Őket és a velük egy csoportban alkotó művésznőket mutatja be a Janus Pannonius Múzeum új tárlata.
A másik Nyolcak – Festőnők a magyar képzőművészetben (1916-1936) elnevezésű kiállítás – Bartoniek Anna (1896-1978), Endresz Alice (1899-1947), Futásfalvi Márton Piroska (1899-1996), Hranitzky Ilona (1889-1980), Kiss Vilma (1885-1943), Lóránt Erzsébet (1898-1963), Muzslai Kampis Margit (1898-1981), Szuly Angéla (1893-1976), valamit Járitz Józsa (1893-1986), Perényi Lenke (1892-1970), Sztehlo Lili (1897-1959) és Wabrosch Berta (1900-1977) alkotásai láthatók a most nyílt tárlaton.
Bartók Mária, Bartoniek Anna, Dullien Edith (1899-1970-es évek), Endresz Alice, Futásfalvi Márton Piroska, Hranitzky Ilona, Járitz Józsa, Kiss Vilma, Muzslai Kampis Margit, Lóránt Erzsébet, Perényi Lenke, Szirmai Ili, Sztehlo Lili, Szuly Angéla, Wabrosch Berta: tizenöt festőnő – az elsők között a hazai modernizmus történetében –, akik vállaltan egy szűk, modern művészetet képviselő, professzionális művésznőkből álló csoportot hoztak létre 1931 januárjában.
A Képzőművésznők Új Csoportjának egyetlen önálló kiállítását – ahol nyolcan szerepeltek – a Nemzeti Szalonban tartották 1931 októberében. A csoport magát „újként" határozta meg, ebből következik, hogy tevékenységüket nem az akadémikus, műcsarnoki művészet szférájában képzelték el, hanem a modernizmus keretein belül. A művésznők története szorosan összefonódott, több közös vonás határozta meg életpályájukat. Lényegében egy olyan társaságról van szó, akik művészi tanulmányaikat még az első világháború előtti/ alatti időszakban kezdték, s meghatározónak tekinthető a Lyka-reform idején történt továbbképzésük. Később a főiskola védelméből kikerülő, a piacon megélni kényszerülő művésznőknek még nehezebb lett az érvényesülés útja. A sorsközösség összekovácsolta őket, de emellett meghatározó volt a művészethez való hasonló viszonyulásuk is, nőelődjeiktől különbözve, határozott elképzelésekkel rendelkeztek, a modern irányzatokat képviselték.
A hagyományos műfajokban alkottak, de bátran vállalták a témák megújítását, saját nézőpontjuk érvényesítését. Voltak periódusok, amikor műveik stilárisan közel kerültek egymáshoz, ennek oka a szoros barátságokban keresendő. A közösségi érzet művészetüket formálta, ettől függetlenül teljesen egyéni utak rajzolódtak ki. Ezen időszak alatt is nagyon nehéz volt a professzionális női művészlét. Ezek a festőnők megőrizték magukat, vállalták egyéniségüket, ami az alapvetően férfiak által uralt művészeti szcénában eléggé reménytelen vállalkozás volt. Kizárólag nemi alapon szerveződő művészcsoportba nem vágytak, a szükség hozta. Végül is a hátrányokból erényt kovácsoltak.
Tizenöt festőnő életműve – töredékes formában – megrajzolja a két háború közti magyar művészet egy eddig ismeretlen arcát. Ez az arcél nem szokványos, nem illeszkedik az eddig dominánsnak tartott művészeti irányvonalakba, még ha időnként érintkezik is velük. A képeken gyakran tükröződik egy sajátos, eredeti nézőpont, amely szembemegy a női művészetről alkotott sztereotípiákkal. A művek többsége nem lágy, nem finomkodó, az érzékenynek tartott női lélek nem jelenik meg rajtuk. Helyette a nyerseség, a groteszk látásmód, torzítás, dinamizmus, egyszerűsítés a fő kifejezőerők, melyeket nem szoktak összepárosítani a finom női érzékenységgel. A korszakban ezt a közönség, a kritikusok az eredetiség utáni hajszának, a férfiakkal való versengés túlkapásának érzékelték, az általuk képviselt stílusirányzatok – elsősorban a Neue Sachlichkeit – társadalomkritikus, groteszk ága nem nyert pozitív fogadtatást.
Többségüknek elegendő volt a pályán maradáshoz a nyilvánosságnak az a kis szelete, amelyhez így jutottak. Az ígéretes kezdés ellenére nevük lassan elhomályosult, mondhatni kikopott a modern magyar művészettörténet feldolgozásaiból. Újra felfedezésükre a 90-es évek végéig kellett várni.
A kiállítás szeptember 17-ig látogatható.
