Az idei június 7. más nap, mint a többi. Ezt mindenki tudja, aki átélte a magyar labdarúgó válogatott pótselejtezőjének visszavágóját.

Mindenki, aki hallotta, hogy bekerült a labda a kapuba, ezt gólnak hívják! 2:0! Game over! Eldőlt! Magyarország az Európa bajnokságon! Másként kelt fel ma reggel a nap és mire besötétedik, a hold is másként jár. Kedden délelőtt 11 óra 39 perckor felszállt az a repülőgép a Liszt Ferenc repülőtérről, amely a magyar labdarúgó válogatott játékosait, 23 ember és a stábot Franciaországba repítette a kontinenstornára.

Pedig egy darabig nem úgy tűnt, hogy ezt a mondatot leírhatom, 2014 szeptemberében, az első EB-selejtező után egészen kilátástalannak láttam a helyzetet, és akkor – ha emlékeznek még – leírtam, hogy addig egy mondatot sem szentelek ezeknek, amíg az a bizonyos repülő fel nem száll a ferihegyi betonról. Merthogy csak akkor hiszem el, hogy ott lehetünk az Európa bajnokságon. Ott lehetünk! De jó ezt kimondani! Nyolc hónapig törtem azon a fejem, miként álljak neki az Európa bajnokság projektjének!

Mutassam be az összes résztvevőt? Esetleg csak a magyar csapatra koncentráljak? Ez utóbbi mellett döntöttem végül és ennek több oka van! Egyrészt 1986 nyara óta hozzá sem tudtunk szagolni az európai foci elitjéhez. Másrészt ezért a repülőjegyért alaposan meg kellett dolgozni. Ebben az alapos munkában két embernek van oroszlánrésze. Az egyik Dárdai Pál. Amikor ő érkezett, a románok elleni, bukaresti selejtező fordulóra készülődtünk éppen. Nem voltak biztatóak a jelek. Az, hogy Bukarestben, több tízezer román szurkoló előtt döntetlenre tudtuk hozni a meccset, egészen elképesztő bravúr volt. Dárdai Pali Berlinből valami olyan hihetetlen légkört hozott magával, amitől ezek a srácok elhitték, hogy többre képesek, mint amire taksálják őket a szurkolók.

Ahogy haladtunk előre az időben, egyszer csak egy olyan pontra jutottunk, ahol elfelejtettünk tétmeccsen kikapni. Vagy döntetlent játszottunk, vagy pedig nyertünk. Tavaly nyáron egy világ dőlt bennem össze, amikor a Hertha BSC vezetői közölték, hogy Pali nem töltheti ki a 2015. november 30-ig szóló szerződését a magyar válogatott kispadján. Visszatekintve azt mondom, már mindegy. Aztán jött Bernd Storck, akivel ezt az egész selejtezőt be kellett fejeznünk. Amikor az északírek elleni, belfasti döntetlennel lényegében eldőlt, hogy az egyenes ágon történő kijutásra szinte nincs esély és marad a pótselejtező, én feladtam és belenyugodtam, hogy egy újabb, elmondhatatlanul unalmas kontinenstorna elé nézek. Akkor lettem ebben biztos, amikor a törökök az utolsó selejtező körben megverték Izlandot hazai pályán Selcuk Inan szabadrúgásával, amely a 89. percben talált utat a kapuba.

Ez volt az a pillanat, amikor az is biztos lett, hogy legjobb csoport harmadikként sem ússzuk meg a pótselejtezőt! Most már mondhatom; jó ez így, kellett a katarzishoz. Mert ezért a kijutásért melózni kellett, nem pedig odahaza chipset zabálva begurulni Franciaországba. A pályán kellett lemosni Irapuato, 1986-os gyalázatát. A Tészta-Gate-et! A pályán kellett apámmal elfeledtetni azt a lakótelepi nyári estét, a rengeteg idegeskedést, elszívott cigit. November 15-én, este fél 11 tájban, amikor Carlos Velasco Carballo spanyol játékvezető lefújta pesten a norvégok elleni pótselejtező visszavágóját, mindez törlődött. Ott vagyunk Franciaországban, a labdarúgó Európa bajnokságon. Vért kellett érte izzadni, de ott vagyunk.

Pénteken végre elkezdődik eddigi életem legszebb nyara. A magyar labdarúgó válogatottal az Európa bajnokság mezőnyében, és legalább 140 magyar sportolóval, akik ott lesznek Rióban az olimpián. Persze az előbbiért, Dárdai Pál mellett felelős másik embernek, Bernd Storcknak is jár a köszönet, a hála! Mert ő bebizonyította, hogy nem minden német edző tartozik a celeb kategóriába. Bebizonyította, hogy kőkemény munkával, alázattal, csapatként igenis megérdemelt helye a magyar labdarúgásnak az európai 24 csapatos mezőnyben! Meglátjuk, mire leszünk képesek!

(Haász Rudolf )