Az egyik legnépszerűbb szezonális termékből, a szaloncukorból évente mintegy 3500 tonna fogy.

Egy magyar család átlagosan egy kilogramm szaloncukrot vásárol és kétezer forintot költ rá. A fogyasztók több mint 60 százaléka kétezer forint alatt költ rá, további egyharmaduk négyezer forintig is elmegy. A vásárlók hét százaléka pedig akár hatezer forintot is szán szaloncukorra.

Akár hungarikum is lehetne a szaloncukor, amelynek készítésével a 19. század első harmadában kezdtek foglalkozni a magyar cukrászok. Ha bárhol a világban ilyen fára akasztható, selyempapírba és csillogó sztaniolba csomagolt édességgel találkozunk, az feltehetően Magyarországon készült, vagy innen elszármazott mesterek keze munkáját dicséri. Holott maga a fondant cukor, amely minden szaloncukor őse és alapja, franciaországi eredetű.

A szaloncukrot hagyományosan magyar édesipari terméknek tekintjük: a darabonként selyem- és sztaniolpapírba csomagolt, csokoládé bevonatos cukorkát a magyar családok a karácsonyfa díszítésére használják, ugyanis a  karácsonyfa-állítással terjedt el.

A szaloncukor őse (a fondant-cukor, amely túltelített cukoroldatból felfőzéssel készülő, puha, kikristályosított massza) Franciaországból a 14. századból származik, tőlük német bevándorló cukorműves mesterek közvetítésével, a 19. század első harmadában érkezett Magyarországra. A fondant alapú cukorka gyártása az 1800-as évek végén terjedt el hazánkban. A polgári és főúri házak szalonjában kis tálkákban kínálták ezt a fajta édességet az érkező vendégeknek - innen ered a szaloncukor elnevezés.

A szaloncukor-készítés elterjedése a karácsonyfa-díszítés megjelenéséhez és térhódításához köthető. Magyarországon az első karácsonyfákat a tehetősebb családok engedhették meg maguknak, amelyeket eleinte mézeskaláccsal, aszalt gyümölcsökkel, papírból készített díszekkel ékesítettek. Később, a szalonban addig tálkából kínált cukorkát is felhelyezték díszként a karácsonyfára. A szaloncukor népszerű karácsonyi édességgé és egyúttal a magyar karácsonyfák csillogó díszévé vált.

A karácsonyfa-állítás szokása ugyan Németországból érkezett hozzánk, szaloncukorral való feldíszítése azonban nálunk alakult ki. Noha a szaloncukor nem magyar találmány, azt, hogy a fának ékes dísze lehet, Magyarországon alakult ki és terjedt el általános szokásként, nagyjából mintegy 140 éve.

Magyarországon a szaloncukrot kezdetben kézzel készítették, de a 19. század végén megjelentek a fondantkészítő gépek, amelyek a Stühmer Frigyes hamburgi cukrászmester által alapított, első magyar gőzüzemű csokoládégyárban működtek, és gyártották a karácsonyi édességet a Gerbeaud cukrászda számára.

Jókai Mór még "szalonczukkedlinek" nevezte a szaloncukrot, ugyanis a cukorka neve a német salonzuckerl szóból ered. 1891-ben jelent meg Hegyesi József magyar-franczia szakács és vállalkozó "A legújabb házi czukrászat" című kézikönyve, amelyben tizenhétféle szaloncukrot ír le.
Kugler Géza az 1891-ben megjelent „Legújabb nagy házi cukrászat" című könyvében már szintén 17-féle szaloncukorreceptet közölt.

A magyar cukrászdák szaloncukrait annak idején a vevők készletről vásárolhatták vagy meg is rendelhették. A megrendelő határozhatta meg, hogy milyen ízű szaloncukrot, milyen színű szaloncukorpapírba, valamint milyen színű és minőségű (sima vagy préselt mintájú) sztaniolba csomagolva kér.

A szaloncukor-készítési műveletek közül legtovább a csomagolópapír rojtozása maradt kézi, de később az úgynevezett ricselő gép segítségével ezt is gépesítették. Hajdanvolt híres budapesti és vidéki cukrászdákban az inasok tiszte volt működtetni ezt a gépet.