A racka és a cikta juh, valamint a szürkemarha egykor jelentős szerepet töltött be a gazdálkodásban.

Hortobágyi racka

A honfoglaló magyarság az Etelközben ismerkedett meg a juhtartással, amit a magyar nyelvkészlet honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszavai is mutatnak. Már a Kárpát-medencébe érkező magyar népcsoportok egyik háziállata volt a magyar rackajuh. A juh tenyésztése főleg az ország peremterületein, a hegyekkel övezett részeken volt általános. Elődeink sátraikat, a jurtákat nemezből készítették, a nemezt pedig a racka gyapjából. A juhbőrt a ruházkodáshoz többféle módon használták föl: bundát, subát, irhamellényt, különféle takarókat készíthettek belőle. A húsát szárítással tartósították.

A török uralom alatt a juhtenyésztés nagymértékben fejlődött, mert a vallási tilalmak miatt a törökök sertéshúst nem fogyasztottak, a juhhúst viszont nagyon kedvelték. Az ország középső területein, a töröktől pusztított egykori földeken és az alföldi mezővárosokhoz tartozó hatalmas legelőkön nagy számban legeltek juhnyájak. Az Alföldön legeltetett rackajuhok egészen a XIX. század utolsó harmadáig a magyarországi juhállomány többségét adták. Évszázadokon keresztül a magyar pásztorélet meghatározó juhfajtája volt. A finomgyapjú előtérbe kerülésével a finomgyapjas fajták háttérbe szorították. A 18. századra tehető hazánkban a nagy fajtaváltás: ekkor hozták be a merinónyájakat a gyapjúhozam növelésének céljából. 1895-re viszont már a merinói juhállomány száma nőtt meg. A trianoni béke után, Magyarországon főleg csak az Alföldön (Debrecen- Hortobágyon, Békés és Csongrád megyében) tenyésztették a rackát. 1945 után a termelőszövetkezetekben és az állami gazdaságokban is tovább csökkent a külterjes viszonyokat jól bíró rackák száma. Ma újra kezd divatba jönni tenyésztése ennek az ősi magyar fajtának, amelynek húsa rendkívül ízletes. A racka az extenzív viszonyokat jól tűri, ellenálló, viszonylag igénytelen fajta. A kis hozamú legelők jó hasznosítója, az ökológiai gazdálkodás egyik lehetséges fajtája. Természetvédelmi területeink elsődleges lakója. Emellett fontos idegenforgalmi látványosság is. Két színváltozata ismert: a fehér, és a fekete.

Cikta juh

Hazánkba a török uralmat követő betelepítések nyomán érkező németajkú lakossággal került be. Magyarországon elsősorban Tolnában és Baranyában tenyésztették. A dél-dunántúli svábajkú falvak jellegzetes fajtája. Innen ered a fajta másik neve: tolna-baranyai sváb juh. Minden sváb portán megtalálható volt egykoron. A ciktát eredetileg kétszer nyírták, és háziipari termékek készültek gyapjából. A gyapjából készítették az asszonyok a vastag zoknit a „fuszeklit”, az ujjasokat, a kesztyűket, valamint a sváb kézművesek jellegzetes papucsát a „pacskert”. Az országos Állattenyésztési Felügyelőség érdeme, hogy nagydorogi telepére összeszedte a környékből a még föllelhető cikta küllemű egyedeket az egykori sváb tenyésztőktől. A merinó hatást sikerült kiküszöbölni a fajtából, és így nagy értékű állomány jött létre. A Magyar Juh- és kecsketenyésztő Szövetség az a társadalmi szerv, amely törzskönyvezi, a Magyar Szürke Szarvasmarha Tenyésztők Egyesülete pedig irányítja tenyésztését. A cikta az a harmadik juhfajtánk, amelyet mindenképpen fenn kell tartani, mivel a legnagyobb és legtisztább állomány Magyarországon található ebből a fajtából. Cél az őshonos fajta genetikai képességének megőrzése, eredeti genetikai varianciájuk fenntartása. A fajtának jelenleg gazdasági haszna nincs, kizárólag génmegőrzési célból tartják fenn négy tenyészetben.

A magyar szürke szarvasmarha

Egyetlen régi szarvasmarhafajtánk, amely több száz éve van Magyarországon. A 18-19. századig fontos exportcikk volt ez a fajta. Lábon hajtva eljutott egészen Nürnbergig is. A német városokban olyan sokra értékelték, hogy nem volt szabad a mészárszékekben más húst kimérni, amikor a magyar gulyák megérkeztek. A gazdasági és természeti viszonyok alapvető megváltozása véget vetett ennek az aranykornak. A szívós és erőteljes fajta ettől kezdve nagyon jól megtalálta viszont a helyét a gazdasági életben mint nagy értékű ökröket előállító marhafajta. Voltak Erdélyben olyan gazdák, akik a teheneikkel dolgoztak és a tinókat Csehországba adták el. A második világháború után a gépesítés fejlődésével többé már nem volt szükség ökörre, ezért a létszám nagymértékben csökkent és az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a mélypontra süllyedt. Ekkor hazánkban a vegyes hasznosítású magyartarka fajtát tenyésztették A vegyes hasznosításban a magyar szürke nem volt versenyképes gyengébb tejtermelése miatt. Az ötvenes évek végén a hivatalos irányzat keresztezésre ítélte a fajtát, elsősorban a szovjet eredetű kosztromai fajtával kellett volna keresztezni. A keresztezést a Hortobágyi és a Hosszúháti Állami Gazdaság kezdte végezni. Ez a keresztezés sem bizonyult versenyképesnek már az akkori követelmények szerint sem. Ez a fajta volt viszont az első háziállatfajta, amely Magyarországon hivatalosan is védelem alá került.

A tenyésztés irányításáért a Magyar Szürke Szarvasmarha Tenyésztők Egyesülete felelős. A tehénlétszám az ezredfordulóra meghaladta a háromezret. A fajtát egyre inkább úgy értékelik, mint olyan hús-marha fajtát, amely jó anyai tulajdonságai révén a gyengébb minőségű legelők hasznosításában jelentős lehet. Egyik legértékesebb géntartalék fajtánk, mert hazai kitenyésztésű, hazai tájhoz kötődik és ehhez adaptálódott száz évnél idősebb, kitenyésztett, nem keresztezett fajtatiszta állomány, amely a más hasonló fajtáktól is kellően elkülönült. A fajta változatlan fenntartása, más tenyésztési célja csak az eredeti típus fennmaradásához feltétlenül szükséges létszám felett engedhető meg. (forrás ddnp)